Szvit, Szvitek, Vitek névmagyarázatok - Gondolatok
A korábbi adatokkal ellentétben első hallásra is más dolgok jutottak az eszembe, magyar szakosként, egykori ének-zene tagozatosként.
A szvitre, mint zeneműre hamarabb asszociál az ember a szó, a név hallatán.
A Wikipedia, mint szabad enciklopédia is magyarázza a jelentését, a következő közlést adva magyarázatként:
Szvit - Zenemű a Wikipédiában
"A szvit különböző jellegű tételekből álló hangszeres mű. Jellemzően a barokk zene műfaja, leggyakrabban tánctételek párokba állított sorozatából áll. A lassú-gyors, páros-páratlan táncpárok idővel sorozatba rendeződtek. A tételek általában azonos hangneműek."
A műfaj történeti magyarázata említi inkább a szó magyarázatát.
Ahogy a Wikipedia szabad enciklopédia is írja...
"Estienne du Tertre 1557-ben adta ki suyttes de bransles címmel egy tánc-párokat tartalmazó művét; ez a szvit kifejezés első felbukkanása. Az első „igazi” szvit Peuerl műve: Newe Padouan, Intrada, Dantz, and Galliarda 1611-ből, amelyben a címében említett négy tánc tíz szvitben ismétlődve jelenik meg. A Banchetto musicale Johann Schein műve (1617) öt különböző tánc 20 sorozatából áll."
Mivel még korábbi említéseket is találtam néhány oldalon, ezek alapján kétségbe kellene vonnom vagy ennek a definíciónak, vagy pedig a korábbi feljegyzésének valóságát.
De most ezt tegyük félre egy kicsit, a magyarázatok között!
Lássuk, a szaklexikon fogalommagyarázatát!
Ennek helye ma már csak a Webarchive.org állományában van meg, ezért ide másolom ezt is!
A kétszerezést a megjelenített név és a link változat programozása okozza! Ezért is elnézést kérek a Google oldalai és programozói helyett! :)
A Nemzeti Filharmonikus Zenekar, Énekkar és Kottatár oldalán található fogalommagyarázatok között ez szerepel a szvit(ek) definíciójaként:
Szvit
(fr. a. m. «kíséret», sorozat, ciklus, suite), a többtételes kompozíciók legrégibb formatípusa. Maga a SZVIT elnevezés s a 17. században szinte egyszerre tűnik fel Angliában, Franciaországban és Itáliában. Táncok összefüggő sorozatát jelenti, amelyben az egységet a közös főhangnem (esetleg dúr- és moll-variánsokkal), ritkábban szorosabb tematikus kapcsolat is képviseli (variációs szvit), míg maguk a táncok ritmusban és jellegben elütnek egymástól. Eredetét valószínűleg középkori lassú és gyors tánc-párok egymásutánjában kell keresnünk; a 16. században ennek a kapcsolatnak főtípusai a pavane és gagliarda.
Magának a műfajnak legfőbb úttörői e korban azok az olasz és angol mesterek, akik először írtak át népies táncokat hangszerekre (F. da Milano, Rossi, Byrd, Gibbons), de már a 16. század lantmesterei sűrűn alkalmazzák gyors és lassú tánc-párok többszörös kombinálását.
A 17. században a tételek száma 4-9 között váltakozik. Külön típust képviselnek az egy témán épülő s azt különböző ritmusformákban variáló táncok, mint passacaglia, chaconne, ground, folia. Az egyes táncok rendszerint két, nagyjában egyformán hosszú, szimmetrikus szakaszból állnak.
A 17. század elején működő német szvit-komponisták művei az olaszokénál komplikáltabb faktúrát mutatnak; így Peurl (1611) és Schein (1617) 4-, ill. 5-tételes szvitjei, melyek nem ritkán variációs szvitek. A 17. század közepe táján Itáliában (kamaraszonáta-irodalom, szólóhegedű-szvit, Buonamente stb.) és Angliában is kialakul a szvit mint önálló hangszeres műforma. A műfaj másik általánosan elterjedt elnevezése: partita, partie, azonban már régebben használatos volt Itáliában (pl. Frescobaldi ). Couperin később az ordre elnevezést használja.
A tételek szokásos sorrendje a 17. század első évtizedeiben: Pavane - Gagliarda - Allemande - Courante, a 17. század közepe óta Allemande - Courante - Sarabande - Gigue . Később francia kezdeményezésre mindinkább divattá válik az utolsó tétel előtt még néhány intermezzo-tánc (gavotte, passepied, branle, menuett, bourrée, riguadon, vagy air és doubles [azaz variációk]) betoldása. 1650 óta a szvitet gyakran olasz (velencei) típusú sinfonia, sonata vagy canzone esetleg prelúdium, tehát nem szorosan vett stilizált táncforma nyitja meg, az utolsó tétel pedig sokszor chaconne vagy passacaglia. 1680 körül Kusser (francia mintára) meghonosítja Németországban a francia ouverture-rel bevezetett zenekari tánc-szvit típusát, melynek eredete kétségkívül a Lully-féle «opera-suitek»-ben keresendő s mely több mint fél évszázadig uralkodó helyet foglalt el az európai szvit-irodalomban (Erlebach, Muffat, Bach, Händel). Maguk a franciák ezt a formát később is kizárólag az operarészletekből összeállított szviteknek tartották fenn s így, ha a műfaj az ő kezdeményezésükben is gyökerezik, későbbi kialakításában (sajátságos módon) nem vettek részt. A szvit újabb típusának eredete ily módon részben francia, részben azonban olasz földön, a kamaraszonáták irodalmában (Bassani, Corelli, Locatelli) keresendő. Már a 17. század végén feltűnnek szvitek, amelyek táncdarabokat egyáltalán nem tartalmaznak (Petzold) s a 18. század szvit-irodalmában mind érezhetőbb a szonáta-muzsikával való kapcsolat (divertimento stb.). A szvit mindig instrumentális kompozíció és vagy egyes hangszerre, vagy kamaraszerű, esetleg zenekari együttesre szól. A Bach-Händel-korszak szvitjeinek legállandóbb tételei az allemande, courante, sarabande és gigue. Az allemande-ot sokszor megelőzi a praeludium (ouverture, toccata, fantasia), a gigue-et a gavotte, menuette, bourrée, passepied, forlana, aria, siciliana stb. A nem táncokon alapuló szvit formában a szonátához közeledik, csakhogy emez rendszerint 3-tételes, míg a szvit négy alaptételből áll.
A 19. század szvitjei nem őrzik meg szigorúan a régi tételek jellegét, sem tánckarakterüket, sem a teljes mű tonális egységét, ez a szvit-típus rendszerint könnyebb hangulatú, egyszerűbb szerkezetű (dalforma stb.) tételek laza kapcsolata s így közeli rokonságban áll a szerenád, divertimento, cassazione és hasonló jellegű ciklikus formákkal. A 20. században Debussy, Reger, Bartók, Dohnányi művei említhetők. Külön csoportot képviselnek az operák vagy balettek zenéjéből összeállított szabadszerkezetű szvitek (Rimszkij-Korszakov, Sztravinszkij, Kodály, Ravel, stb.).
Ma a könyvtárban csak véletlenül vettem le más kutatás kapcsán egy kiadványt a sok közül.
Annak ellenére, hogy rengeteg család neve ez, vagy ennek változata, a kézben tartott kiadvány semmilyen - még utalás szinten sem, - említette a nevet!
KÁZMÉR, M., Régi magyar családnevek szótára.
XIV-XVII. század. Magyar Nyelvtudományi Társaság. Budapest, 1993.
Sajnos máshol sem igen szerepel a névtárakban.
A kutatás amúgy is elég érdekesnek ígérkezik, más kutatásaim révén is...
Most egy kicsit jobb rágódni a témán, de egyben tovább is lépni.
Hát, akkor lépjünk most tovább, ha itt meg is kell állnunk részlegesen!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése