A Szvitek-család történetéhez - Kényes pontok... elfedett valóság

Valóság, 2003 (46. évfolyam, 1-12. szám)2003-09-01 / 9. szám 

SZÁZADOKKOLTAI DÁNIEL - TÓTH TÍMEA: Szvitek István és társai koncepciós pere, 1951

Idézem a cikket, a kutatások veszélyeztetettségének mértékében is.







"





KOLTAI DÁNIEL - TÓTH TÍMEA


Szvitek István és társai koncepciós pere, 1951 Egy modell értékű per és tanulságai





Ez a dolgozat egy olyan perről fog szólni, amelyben tizenkilenc ártatlan embert ítéltek el, közülük kettőt kivégeztek. Fehérváry István Börtönvilág Magyarországon, 1945—1956 című könyvében „sülysápi per”-ként említi az eseményt. I Az általa közölt információk azonban nemcsak hiányosak, hanem — és ez az igazán sajnálatos — tévesek is. Állításunkkal, persze, nem a szerzőt kritizáljuk, sőt, minden tiszteletünk az övé, mivel olyan időben állította össze könyvét, amikor még nem lehetett a szükséges dokumentumokhoz és anyagokhoz hozzájutni. Így kénytelen volt saját és egykori rabtársainak emlékezetére hagyatkozni. A könyv először 1978-ban jelent meg angolul külföldön, s csak 1990-ben Magyarországon. Egy négy évvel később megjelent kiadványban, Kő András és Nagy J. Lambert A hazáért éltek, haltak! Kivégzettek, 1948—1956 című művében már valamelyest pontosabb adatokat találhatunk a per halálra ítélt áldozatairól, Szvitek Istvánról és Jandó Ferencről.2 Konkrétan perükről azonban itt sem írnak, csupán a könyv végén felsorolt áldozatok között találtunk rájuk. Ezzel a munkával arra vállalkozunk, hogy a ma már kutatható levéltári dokumentumok, a nagyszámú szakirodalom, amely az ÁVH és a Rákosi-diktatúra hatalmi gépezetének működését feltárja, valamint a még élő áldozatok és hozzátartozók visszaemlékezései alapján felvázoljuk, hogyan alakult ama tizenkilenc ember sorsa, akiket letartóztattak, kihallgattak, elítéltek, kivégeztek vagy börtönbe, munkatáborba zártak, s végül évekig a társadalom kisemmizett tagjaiként éltek — napjaink normáival és értékrendjével mérve ártatlanul; s hogy feltárjuk azokat a nem evidens összefüggéseket, amelyek a mikro-, illetve a makrostrukturális elemek között vannak, s amelyek modellértékűvé teszik ezt az esetet. Ha nem tennénk mást, mint a per dokumentumait és a visszaemlékezéseket egymás mellé fűznénk, már akkor is kontrasztos képet kaphatnánk az ÁVH, a „független” bíróság működési mechanizmusáról. Ahhoz azonban, hogy ne csak a hogyant értsük, hanem a miérthez is közelebb jussunk, alaposan, egyenként, majd egészében is meg kell vizsgálnunk a per szereplőit, az áldozatokat, a hozzátartozókat, azt a környezetet, ahonnan ezek az emberek jöttek, s tovább kell gondolnunk mindezt az ötvenes évek magyar politikájának légkörében. Úgy gondoljuk, hogy ha így teszünk, akkor olyan ideáltípussal szembesülhetünk, amely társadalomtörténeti szempontból magában hordozza az egyén viszonyulását a számára új és idegen normákhoz, valamint a hatalom reakcióját. Érintkezési pont ez az egyén és a totalitárius elnyomógépezet között. Csupán egyetlen koncepciós per a sok száz közül, mégis részleteiben árnyalt metszet 1951 magyar társadalmáról.


Ez a dolgozat egy olyan perről fog szólni — Írtuk az imént —, amely nem kirakatper volt, „csupán” mellékper, de az ítéletek és a következmények súlya vetekszik egy kirakatperével.


Szvitek István huszonhat éves volt 1951-ben. 1951. október 23-án kivégezték





A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Szociológia Intézetének 2002 nyarán szervezett nyári kutatói táborában, Bögre Zsuzsanna adjunktus vezetésével végzett kutatás szerkesztett változata.


„a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló illegális fegyveres szervezkedés bűntette” miatt. Felakasztották, mert nem akart fejet hajtani a totális diktatúra előtt. „Olyan nagy esze volt neki, politikus volt. Történelmet irtó szerette. Azért ítélték el, hogy nem bírta a kommunizmust. Nem szerette. Mindig ilyen könyveket bújt, történelmi könyveket örökké. Nagyon nagy esze volt. Nagy volt a szókincse. Mikor voltak azok az összejövetelek ott a gyárban, és mindig hozzászóltak, neki is mondták: »Szvitek, magának a helye itt van nálunk, a pártban.« Nem tetszett neki a kommunizmus. Nem tudta volna őket becsapni, az embereket. Mondták neki: miért nem? De a Pista nem állt kötélnek. Nem bírta. "3 Így emlékszik férjére ötvenegy év távlatából Márta néni, aki 1954-ben tudta meg, hogy férjét kivégezték.


Jandó Ferenc harmincnégy éves volt 1951 -ben. 1951. október 23-án kivégezték „a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló illegális fegyveres szervezkedés bűntette” vádjával. Felakasztották. Ártatlanul. Az Istvántelki Főműhelyben dolgozott, s ugyanitt, mivel szerette a zenét, tagja volt a vasutas zenekarnak. Szüleit ötven hold földdel kuláknak nyilvánították. Helyettük a fiukat vitték el. „Nagyon sajnálom a Ferit, mert olyan munkásom nem volt. Sohasem zúgolódott, ha azt mondtam, hogy tovább kell túlórázni, bent kell maradni. Nagyon jó munkás volt. Nagyon sajnálom, nagyon jó ember volt” — idézte fel férje egykori főnökének szavait Anna néni, aki — miután férje nem jött haza éjszakára, de „meglátogatta” őket egy csapat ÁVH-s — maga ment utána a gyárba, őt azonban már nem találta ott. „Azután nem tudtunk semmit. Hiába mentünk akárhova, nem tudtak róla semmit. Eltüntették úgy őket, hogy sehol nyomuk nem lett.”


Jandó Ferenc feleségét és három gyermekét hagyta itt. Anna néni is 1954-ben tudta meg, hogy férjét kivégezték: „Nem tudtam azt se biztosan, hogy mikor halt meg. Azt se tudtam, hogy él vagy hal, vagy mi van vele. Úgy tudtam meg, hogy pontosan tényleg meghalt, hogy a kisebb fiam megbetegedett rá három évre. Be kellett vinni a kórházba. A mentőt kellett fizetni, hogy bevigyem a fiam. Azt mondta az orvos, intézzem, hogy ne fizessek. Szegény orvos azt mondja: »Nincs még SZTK-ja sem.« »Doktor úr, elmegyek a tanácsra, s kérek szegénységi igazolványt.« És bementem a tanácsra, délután volt, még éppen az anyakönyvvezető ott volt. Ahhoz mentem, hogy mire van szükségem, hogy adja. Hogyne, hogyne, adja. Jegyző is volt, ismert is. Előhozta a papírokat, kezdi nekem csinálni. AZ volt az első, hogy az édesapja hol dolgozik. Az édesapja? Azt én is szeretném tudni, hogy hol van! Én vagyok az a Jandó Ferencné, akire kihirdették a mozihelyiségben, hogy kivégezték. Csak nézett rám. Szeretném tudni, hogy el van-e halottnak könyvelve! Mert engem nem értesített senki. Akkor ő bólintott a fejével, hogy el van halottnak könyvelve. Kihozta a tizenhetes anyakönyvet, odatette elém, hogy olvassam el. Én akkor már nem tudtam olvasni.


Irásunk két fő fejezetre és azon belül alfejezetekre oszlik. Az elsőben igyekszünk kronologikusan felvázolni az eseményeket, kiegészítve személyes beszámolókkal, visszaemlékezésekkel, előzményekkel, végigkísérve a letartóztatásoktól a börtönévekig e tizenkilenc ember sorsát. A második részben megpróbáljuk bebizonyítani, hogy a per egy általános társadalmi konfliktus kicsúcsosodása volt, amely akkoriban szinte mindenkit fenyegethetett, s igyekszünk megnevezni a lehetséges okokat, választ találni a miértekre.


(I. Hogyan?) (Az egyház és az állam viszonya 1945 után) A Rákosi-diktatúra fő célja az volt, hogy Magyarországból Moszkva felügyelete alatt álló és azt kiszolgáló kommunista csatlós államot formáljon. Ebben az ateista pártállamban nem lehetett helye semmiféle vallásos ideológiának és az azt terjesztő egyházaknak. A folyamat, amely végül az egyházak háttérbe szorításával zárult, már a koalíciós kormányzás alatt elkezdődött. Az állam és az egyház (névleges) szétválasztásának jegyében hozott intézkedéseket három nagyobb csoportba sorolhatjuk:5 1. az egyházak gazdasági hatalmának megtörése; 2. az egyházak közéleti, kulturális és politikai aktivitásának leszűkítése; 3. az egyházak oktató-nevelő szerepének megszüntetése.


Gazdasági téren elsősorban az 1945. évi földreformot kell megemlíteni. Az egyházi földbirtokok nagyobb hányadát kárpótlás nélkül elvették. Ettől kezdve az egyház gazdaságilag végképp kiszolgáltatott helyzetbe került az állammal szemben.


A második lépés az egyházak politikai, közéleti és kulturális aktivitásának visszaszorítása, majd teljes felszámolása volt. Az egyházi hátterű, katolikus és protestáns szervezetek, egyesületek felszámolása már 1946 nyarán megkezdődött — csak katolikus szervezetekből ezerötszázat oszlattak fel (KALOT, Magyar Cserkészszövetség).


A harmadik nagy csapást az egyházak oktató-nevelő pozíciójára mérték. 1948. június 16-án a parlament, a pócspetri eset által befolyásoltan, elfogadta az iskolák államosításáról szóló törvényt. Az iskolák mellett állami kézbe vették a kórházakat, az árvaházakat, a szociális és nevelőotthonokat, de még a temetőket is.


Rákosi Mátyás miniszterelnök-helyettes 1948. január 10-én nyíltan hadat üzent az egyházaknak: „A magyar demokrácia eddig minden problémát, mely elé a történelem állította, megoldott. Amikor napirendre tűzi, végezni fog azzal a reakcióval is, mely az egyház köntöse mögé búvik ”6 1948 végére a katolikus egyház kivételével valamennyi magyarországi történelmi egyházzal „megállapodott” a kormány.7


A magyar katolikus egyház azonban nem fogadta el jogosnak az állami törekvést, az oktatási és szociális intézmények egyetlen, állami kézben való összpontosítását. Ezért az egyházi intézmények ellehetetlenítésével párhuzamosan megkezdődtek az egyházi személyek elleni büntetőjogi eljárások. A katolikus egyház ellenállására a kommunista kormány előbb sajtóhadjárattal és a támadó propaganda erősítésével válaszolt, majd Mindszenty József bíboros hercegprímást, a püspöki kar elnökét és esztergomi érseket 1948. december 26-án letartóztatta, s életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte. Az esztergomi érseket köztársaság-ellenes összeesküvéssel, kémkedéssel, valutaüzérkedéssel és a királyság visszaállítására irányuló szervezkedéssel vádolták. A pert nagy sietséggel rendezték meg — 1949. február 3-a és 8-a között—, s mindöszsze öt napig tartott. Az esztergomi érsekprímás akadályoztatása következtében 1949. február 13-án a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Grósz József kalocsai érseket választotta elnökévé.


Magyarországon 1948=19-re gyorsított ütemben számolták fel a tradicionális polgári rend szinte valamennyi elemét gazdasági (tulajdonviszonyok), politikai, társadalmi, ideológiai és kulturális vonatkozásban. 1950-re a katolikus egyház maradt az egyetlen olyan nagy társadalmi intézmény, amelyet nem sikerült maradéktalanul megsemmisíteni vagy alávetni, s amely ellent mert mondani az egyre erősebb és szélsőségesebb totális hatalomnak. Így a vallás és a kereszténység a legfőbb ellenséggé vált, az egyházat, az egyházi személyeket a szocialista építés első számú akadályainak tartották, s klerikális reakcióként emlegették.


Mindszenty letartóztatását követően rendkívül erős nyomás nehezedett a püspöki karra, a kommunisták mindent elkövettek, hogy fokozzák a püspökök félelmét. A Grósz József vezette püspöki kar nem akart aláírni semmiféle, az egyház tanításával ellenkező egyezményt vagy megállapodást. Az egységes háttértől megfosztott, ellenállni már alig képes püspöki kar fokozatos megfélemlítésének másfél éve következett. Ám ahhoz, hogy a katolikus püspöki kar tárgyalóasztalhoz üljön, újabb drasztikus lépésre kellett sor kerüljön.


1949 nyaráig lényegében befejeződött a baloldali hatalomátvétel. Augusztus 20-án hatályba lépett Magyarország alkotmánya, amelynek ötvennegyedik paragrafusa kimondta, hogy „a Magyar Népköztársaság biztosítja a polgárok lelkiismereti szabadSágát és a vallás szabad gyakorlásának jogát”,8 s „a lelkiismereti szabadság biztosítása érdekében az egyházat különválasztja az államtól”. Az elkövetkezendö években valójában nem az állam és az egyház szétválasztása ment végbe, hanem az egyház állami ellenőrzés alá vonása, mondhatni államosítása. Az új alkotmánnyal egy időben egy rendeletet is hoztak, amely előírta a közalkalmazottaknak a Magyar Népköztársaság alkotmányára való eskütételi kötelezettségét. A papság és a hitoktatók az államtól havonta jövedelemkiegészítést, úgynevezett kongruát kaptak, ezért közalkalmazottaknak minősültek. A püspöki kar december 15-én tárgyalta az állami eskü kérdését. Mindazoknak az egyházi személyeknek, akik állami támogatásban részesültek, megengedték az eskü letételét, de a püspökök és a szerzetesrendek vezetői a Szentszék engedélyétől tették fiiggővé a szocialista népköztársaság alkotmányára való eskütételt. Más egyházak vezetői már 1950 januárjában alávetették magukat a rendeletnek, Mindezt a katolikus főpapság a pártállam fokozódó zsarolásai ellenére 1951 nyaráig sikeresen késleltette.


A magyar katolikusokra egyszerre több oldalról nehezedett nyomás. A hittanbeíratások erőszakos korlátozása, a püspököktől követelt állameskü és belső ellenzékként a papi békemozgalom, továbbá a szerzetesrendek elleni támadások mind az egyház háttérbe szorítására irányultak. Az iskolák 1948. évi államosításától fogva a női és férfi szerzetesek zaklatása és a szinte állandó atrocitások (internálások, kitelepítések) mindennapossá váltak. A szerzetesrendek vezetői a püspöki karhoz fordultak. Grósz József kalocsai érsek 1950. június 20-ára összehívta a püspöki kar rendkívüli értekezletét, amelyen a helyzet tarthatatlanságára való tekintettel az egyházi vezetők a tárgyalások kezdeményezése mellett határozták el magukat.


A kormány és a katolikus egyház közötti párbeszéd 1950. június 20-án kezdődött meg, s két hónapig tartott. A megbeszéléseken a katolikus egyház képviselői teljesen kiszolgáltatott helyzetben voltak a kormány megbízottjaival szemben. Rákosiék a tárgyalások alatt a püspökök köré beépített ügynököktől mindvégig naprakész információkat kaptak a püspöki kar taktikájára, elképzeléseire, hangulatára vonatkozólag. Kiszolgáltatott helyzetben volt a püspöki kar azért is, mert a tárgyalások alatt sem szúnt meg az egyházzal szembeni presszió, sőt, a papi békemozgalom révén még fokozódott is. 1950. augusztus 1-jén kezdődött ugyanis a békepapok első konferenciája. A hatalom elérte célját: a papság megosztását.


A püspöki kar tagjai és az állam képviselői végül 1950. augusztus 30-án aláírták a megállapodást, amelyben a püspöki kar legitimnek fogadta el a Magyar Népköztársaság államrendjét és alkotmányát. A Magyar Népköztársaság kormánya ugyanakkor garantálta az alkotmányban egyébként is lefektetett vallásszabadságot, valamint a katolikus egyház működési szabadságát. A megállapodásra jellemző volt, hogy olyan fontos kérdések, mint a Szentszékkel való viszony és a szerzetesek ügye, egyáltalán fel sem merültek.


(A Grósz-ügy) Csalódtak, akik azt remélték, hogy a megállapodás fejében, a püspöki kar engedményeinek hatására enyhülni fog a katolikus egyházra nehezedő nyomás. Az újabb szakítópróba részeként 1951 áprilisában koncentrált támadás indult a sajtóban a püspökök, elsődlegesen Grósz József, a Magyar Katolikus Püspöki Kar elnöke, Hamvas Endre csanádi érsek és Pétery József váci püspök ellen. A Grósszel szembeni eljárást nagy körültekintéssel készítették elő, igyekeztek minél több személyt, főleg papokat tanúként vagy vádlottként bevonni az ügybe. Papi körökben már április végén elterjedt a kalocsai érseki palota elfoglalásának és Grósz letartóztatásának — akkor még — álhíre. Az ÁVH ekkorra már felderítette a kalocsai érsek környezetét.


A letartóztatások 1950 őszén kezdődtek. Eleinte egymástól teljesen elkülönüló eseményeket vizsgált az államvédelem, s ezek csak lassan álltak össze egységes egésszé. A különböző szálakat 1951 tavaszán fonták össze egy üggyé. Május végére pedig mindenki a hatóságok őrizetében volt, akire a perben akár vádlottként, akár tanúként szükség volt. 1950 októberében elhurcolták Endrédy Vendel zirci apátot, ciszterci rendfőnököt. 1951 márciusa és májusa között tizenhárom pálos szerzetest vettek őrizetbe tizenöt parasztgazdával együtt. Grósz érseket két paptársával együtt 1951. május 18-áról 19-ére virradóra tartóztatták le. (A parlament aznap, május 19-én elfogadta az Állami Egyházügyi Hivatal felállításáról szóló törvényt.) A kihallgatások az Andrássy út 60.-ban, a Markó utca ÁVH-részlegében és a Fő utcában zajlottak. A vádiratot június 11-én adták ki ellenük, amelyben államellenes összeesküvéssel, a legitimista restauráció előkészítésével, kémkedéssel és valutaüzérkedéssel vádolták Grósz Józsefet és társait. A főper nyilvános tárgyalása június 22-én kezdődött a Markó utcában. Az államügyész és a bíróság elnöke a Mindszenty-perben már jól bevált Alapy Gyula és Olti Vilmos volt. Ítéletet 1951. június 28-án hirdettek. Grósz József elsőrendű vádlottat tizenöt évi börtönre, dr. Bozsik Pál vádlottat tíz-, dr. Farkas Endre vádlottat nyolcévi, Endrédy Vendelt tizennégy, Hagyó-Kovács Gyulát tizenhárom, Csellár Istvánt tízévi börtönre és Vezér Ferenc vádlottat halálra ítélték.9


A magyar katolikus egyház három éven belül másodszor vesztette el vezetőjét. Ezzel teljessé vált a papság nagy részének és a híveknek a megfélemlítése. De miért kellett a büntetőeljárás módszerét választva félreállítani Grósz Józsefet? Ez egyfelől azt a célt szolgálta, hogy a hívőket érzelmileg eltávolítsa az állítólag köztörvényes búncselekményektől sem visszariadó, erkölcsi fertőben élő papoktól, másrészt a per mellett szólhatott az a politikai törekvés, hogy magát a főpapságot félemlítsék meg. A megfélemlítő taktika leghatásosabb eszköze pedig az, ha ott csapnak le, ahol a legkevésbé számítanak rá: a megegyezést aláíró, az állammal együttműködni hajlandó főpapra. A katolikus egyház kánonjai nem teszik lehetővé, hogy a kinevezett és beiktatott egyházi személyeket bárki (a hívek közössége vagy az állam) elmozdítsa, ezért világi hatalom csak egyoldalú erőszakkal állíthatta félre a főpapot. Grószt az a Czapik Gyula egri érsek követte a püspöki kar élén, aki hajlékonyabb politikát képviselt, így az államnak könnyebb dolga volt vele. A kalocsai érsek perét ugyanakkor a kommunisták figyelmeztetésnek is szánták mindazoknak, akik csak részben működtek együtt velük. A cél végül is az volt, hogy a rendszer a megfélemlített katolikus egyházat immár végérvényesen és teljesen ellenőrzése alá vonja.IO


Nagyságrendjét tekintve a kalocsai érsek pere és a hozzá holdudvarként kapcsolódó mellékperek együttese volt az egyik legnagyobb törvénysértés Magyarországon az elmúlt ötven évben. Több mint kétszáz elítélt adata ismert, közülük tizenhetet halálra ítéltek, s az ítéletet végre is hajtották; ötvenöt fő kapott tíz- vagy annál több évnyi börtönbüntetést. Il Ezekre a mellékperekre azért volt szükség, hogy a Grósz-ügy minél látványosabb, kiterjedtebb, átfogóbb, s ezáltal súlyosabb és nyomasztóbb legyen. A propagandahatást a nyilvános tárgyalás is fokozta. A mellékperek esetében ellenben zárt tárgyalásokat tartottak, ezeken ítélték el a főtárgyalás tanúit vagy a későbbi letartóztatottakat.






(A per előzményei) A témafelvetés során úgy ismertük meg a sülysápi koncepciós pert, miszerint az a Grósz-ügy egyik mellékpere. Az áldozatokkal és hozzátartozóikkal folytatott beszélgetés, majd az ezt követő levéltári kutatások során azonban szinte semmi nyomát nem leltük a kettő kapcsolatának. A kezünkbe került dokumentumok és az interjúk feldolgozása után vált világossá, hogy létező és valóságos kapcsolatot nem is találhatunk. Azok az okok, amelyek miatt mégis kapcsolódik egymáshoz a két per, kizárólag az ÁVH nyomozati módszereiben és a kor büntetőgyakorlatában keresendők. A Grósz-per anyagát feldolgozó legfelsőbb bírósági jelentés kivonatának 12 tanulmányozása során rajzolódott ki teljes egészében a háromszintĺí tagolási módszer, amellyel a pereket felépítették. 1950 végén kezdődtek a letartóztatások, amelyek először a katolikus egyházat és a szerzetesrendeket érintették. 1951 tavaszára állt össze a kép az ÁVH-n belül, s ekkorra volt őrizetben az összes tanú, vádlott és szereplő. A legfelsőbb vezetés és az államvédelem vezérkarának együttműködésével kialakított per Grósz József érsekhez közvetlenül kapcsolódó része nyilvános volt a külvilág számára is; a „beismerő vallomások”-at, a főbűnösök neveit, majd az ítéletet a Szabad Nép is közölte, mintegy propagandaként a katolikus egyház ellen. Emellett azonban, párhuzamosan a főperrel, amely június 22-én kezdődött, zárt tárgyalások formájában megrendezték a mellékpereket is. Még mindig nem lehet a közvetlenül érintettek pontos számát meghatározni, de húsz és harminc közé tehető a kapcsolódó perek száma, s körülbelül kétszáz ember sorsára voltak befolyással. A perek júniustól októberig folytak. A fővonalhoz kapcsolódott az úgynevezett második szint, amelyben a részvevők a periratok szerint az államrend megdöntésére tett kísérletet közvetlenül támogatták, fegyveres összeesküvést készítettek elő, továbbá valamilyen szállal egyházi körökhöz kapcsolódtak, esetleg rendszerellenes kritikát fogalmaztak meg. Ebbe a körbe tartozott Zavadszky Iván és társainak pere, őket az úgynevezett fegyveres vonalhoz sorolták. A vád a szinte konstansnak számító 1946. évi VII. törvényeikk I. paragrafus (l) bekezdésének megsértése, a demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés kezdeményezése és vezetése, valamint egyéb bűntettek. E perben lett bíróság elé állítva dr. Héthelyi Tibor negyedrendű vádlott is, akit ugyanezzel, illetve tiltott fegyver tartásával és rejtegetésével vádoltak meg. Dr. Héthelyi ismerte Vilcsek Emilt, aki közvetlenül a Szvitek-vonalhoz tartozott, s aki munkahelyén a MÁV Landler Jenő Járműjavító Üzemében lépett kapcsolatba kollegájával, Jandó Ferenc sülysápi lakossal, aki a Szvitek-per harmadrendú vádlottja lett. Vilcsek tehát ismerte egyrészt dr. Héthelyit, a Zavadszky-per részvevőjét, másrészt Jandót, akit a Szvitek-perben vádoltak, így ő lett az összekötő figura a Zavadszky- és a Szvitek-vonal között. Innentől némileg leegyszerúsödik a koncepció, mert a Sülysápi részvevők Jandó Ferenc és ismerőse, a szintén ismertnek és a faluban befolyásosnak számító Szvitek István köré szerveződtek. Az ÁVH-s kihallgatási jegyzőkönyvekben, amelyet dr. Héthelyi Tiborral rögzítettek, a következőképpen szerepelnek a kezdeti lépések: „1950 márciusában beszerveztem Vilcsek Emil pilisligeti lakost, aki a MÁV istvántelki főmúhelyében mint lakatos dolgozott. Zavadszky Iván utasította Vilcsek Emilt, hogy kapcsoljon be újabb és újabb ellenforradalmi elemeket a népi demokráciaellenes szervezkedésbe. Vilcsek erre vállalkozott, és így — megállapodásuk értelmében — sejtrendszer alapján először Jandó Ferencet, a MAV istvántelki főmĺíhelyének fúrósát szervezte be, aki viszont Szvitek Istvánt vonta be a szervezkedésbe...”13 Vilcsek Emil a következőket ismerte be: „1949. december havában felhívott lakására dr. Héthelyi Tibor orvos, akit már régebb idő óta ismerek. Ekkor elmondta nekem Héthelyi, hogy egy illegális, demokráciaellenes szervezkedést készít elő. Megkérdezte tőlem, hogy tagja lennék-e egy ilyen szervezkedésnek. Én készségesen beleegyeztem, és felajánlottam szolgálataimat. ... Másnap a munkahelyemen elmondottam Jandó Ferenc sülysápi lakosnak, akiről tudtam, hogy kulák származású, és felhívtam a szervezkedésben való részvételre. Jandó ekkor azt válaszolta, hogy nagyon is szeretné, mert akkor tudja azt, hogy változás esetén az apja visszakapja a földet, amit elvettek tőle.”14 Jandó Ferenc vallomásából: „Vilcseknek elmondtam, hogy kulák családból származom. Több esetben vitattunk meg politikai kérdéseket, és így derült ki, hogy mindketten a népi demokrácia ellenségei vagyunk. . . . A kölcsönös bizalom eredményeképpen Vilcsek felhívta figyelmemet arra, hogy tagja egy illegális demokráciaellenes szervezkedésnek, s azt mondotta, hogy a szervezetnek ilyen személyre volna szüksége, mint én, akiről tudja, hogy kulák, és beállítottságom jobboldali. Ezen beszélgetésünk után, amikor hazamentem, felkerestem Szvitek István sülysápi lakost, akiről tudtam, hogy a Nyilaskeresztes Pártnak tagja volt. Elmondottam neki, hogy Vilcsek milyen ajánlatot tett nekem. Szvitek István ekkor azt válaszolta, hogy hozzam össze Vilcsekkel, érdekli az ügy, szeretne több felvilágosítást kapni a szervezkedésről. ... Vilcsek ezután elvitt bennünket az Irgalmasok kórházába, és ott bemutatott engem és Szviteket Zavadszky Ivánnak és dr. Héthelyi Tibor orvosnak ”15 Szvitek István jegyzőkönyvéből: „Budapestre érve közölte velem [JandÓ Ferenc], hogy egyik barátja illegális demokráciaellenes szervezkedés tagja — többet most nem közölhet, de ha érdekel a szervezkedés, be fog engem a barátjának mutatni. Ezen beszélgetés után körülbelül egy hét múlva Jandó Ferenccel feljöttem Budapestre, amikor is Jandó elvezetett az Irgalmasok kórházába, ahol bemutatott Zavadszky Ivánnak, valamint dr. Héthelyi Tibornak és Vilcsek Emilnek. ... Ezután Zavadszky Iván — akiről később megtudtam, hogy az illegális szervezkedés központjának vezetője — felhívott arra, hogy vegyek részt én is az illegális szervezkedésben. Én készséggel adtam beleegyezésemet. Ezt a kapcsolati hálót természetesen a kihallgatási jegyzőkönyvek alapján vázoltuk fel, s mivel nem áll rendelkezésünkre megcáfoló vagy megerősítő dokumentum, sem élő személy vallomása, az Államvédelem és a koncepciós perek mechanizmusát ismerve valószínűleg erős kritikával kell fogadnunk.


Két bizonyítható forrás van a kezünkben, amelyek alapján az ÁVH nyomára akadhatott és foglalkozni kezdett a sülysápi üggyel. Mindkét esetben besúgó ügynökök működtek közre és segítették a szervezkedés létrejöttét, a kompromittáló és terhelő adatok, tények „gyártását”.


Az egyik szál a Zavadszky-szervezkedéshez kapcsolódik. A dr. Héthelyi munkahelyén, illetve később Zavadszky lakásán megtartott találkozások során a jegyzőkönyvekben gyakran megemlítenek egy Kálmán Szilviusz György nevű férfit, aki mint szervező, agitátor koordinálja és segíti az összejöveteleket. „Drietomszky Ottó [a Zavadszky-per másodrendű vádlottja] a fenti bizalmas megbeszélés után körülbelül két hét múlva felhozta Csalogány utcai lakásomra Kálmán Györgyöt. Drietomszky beszámolt Kálmánnak arról — a velem folytatott megbeszélés alapján —, hogy illegális demokráciaellenes szervezkedést kívánunk létrehozni. Kálmán ezt helyeselte. Ezt követően hármasban gyakran találkoztunk a lakásomon és különféle vendéglőkben, eszpresszókban.”17 Kálmán nevével a sülysápi vádlottak dokumentumai közt is találkozunk, elsősorban Szvitek István és Jandó Ferenc nevével kapcsolatosan, mivel ők voltak a kapcsolattartók, akik feljártak Budapestre, s találkoztak Zavadszkyval, Héthelyivel, Drietomszkyval és természetesen Kálmán Szilviusz Györggyel is. A letartóztatások után, a kihallgatások és a vádirat megszületésének ideje alatt neve egyre ritkábban szerepelt, s a per, perek kezdetére teljesen eltűnt.


A másik ügynök, aki elvezette az ÁVH-t Sülysápig, valószínűleg nem volt oly kvalifikált és fontos beosztású, mint Kálmán. Személyéről és munkájáról egy 1951. február 21 -ei, szigorúan titkos ÁVH-s jelentés tanúskodik: „6099. számú ügynökünk január hó végén jelentést tett, hogy Tápiósüly községben Benedek László Lampart fegyvergyári belövő a munkahelyéről illegális úton fegyveralkatrészeket csempész ki, lakásán fegyvert állít össze, s a lopott alkatrészekből készített fegyvereket kulákok és fasiszta elemek között értékesíti. Kapcsolatunkat utasítottuk, hogy Benedekkel személyi kapcsolatot létesítsen. Benedeket ügynökünk már előzőleg névről ismerte, mégpedig olyanformán, hogy kapcsolatunk dohánycsempészéssel foglalkozik, és Tápiósüly községben Csordás nevü kocsmároshoz szokta lerakni az elszállításra váró dohányt. Csordásnál Benedek idősebb fia szokott segédkezni, így több esetben segített ügynökünknek is a dohány csomagolásánál, amely segítségért egy-egy marék dohányt adott Benedek fiának — azzal hogy vigye el apjának, vagyis Benedek Lászlónak.. ”18 Így jutott el az ÁVH Benedek László hatodrendú vádlottig, aki „feIült” az ügynöknek, s a jelentés alapján több fegyvert adott el neki, illetve a „6099"es által később bevont „6050”-es számú, Kormos fedőnevü ügynöknek. E két ember fokozatosan Benedek bizalmába férkőzött, s kipuhatolták nála, hogy kik azok az ismerősei, barátai, akik „szintén rendszerellenes beállítottságúak”. Benedek kihallgatási jegyzőkönyvéből idézünk: „1950. márciusában vagy áprilisában Szvitek István felkeresett lakásomon és hosszasan elbeszélgetett velem. Tudatta, hogy egy illegális demokráciaellenes szervezkedéssel került kapcsolatba. Közölte velem, hogy részt vesz ennek a demokráciaellenes szervezkedésnek a munkájában, és az ő feladata Sülysáp községben kiépíteni a szervezkedés helyi csoportját. Közölte, hogy azért jött hozzám, hogy meg akar nyerni az illegális szervezkedés számára, ismerve beállítottságomat. Én akkor kijelentettem neki, hogy hajlandó vagyok az illegális szervezkedés munkájában részt venni. Én feladatul kaptam, hogy a szervezkedés azon tagjainak, akik fegyverrel rendelkeztek, fegyvereiket megjavítsam. Ezt a feladatot végrehajtottam, Jandó Ferencnek kitisztítottam a pisztolyát és huszonöt darab 7.65-ös pisztolytöltényt adtam neki, amelyet a fegyvergyárban egyik ismerősömtől szereztem be. . Ezenkívül feladatom volt adatokat szolgáltatni a fegyvergyárból a sülysápi szervezkedés vezetőjének.”19


Az ügy láthatóan elég szövevényes, s a rendelkezésekre álló dokumentumokból nem feltétlenül derül ki, hogy mi a koncepció és mi a tényszerű igazság. Nagyon valószínúsíthető — a hozzátartozók visszaemlékezéseiből ismerve a vádlottak személyiségét és gondolatait — egyrészt a találkozók során a személyes beszélgetések rendszerellenes, kritikai jellege, a vezetők valóban rendszerellenes attitűdje, másrészt talán a sikeres provokátori munka eredményeként a minimális felfegyverkezés, fegyverrejtegetés. Természetesen nem komoly fegyverarzenállal kell számolni, csak mint a jegyzőkönyvekből és vallomásokból kiderül — néhány pisztolyról, leventepuskáról van szó, amely nem képvisel kiemelkedő tűzerőt, de a vád alapjának elégséges. Ezek azok a valós tényezők, amelyek a per kiindulási alapját adják, s erre épül a későbbi koncepció.


(A letartóztatások és a kihallgatások) Miután a szálak lassan összefutottak, s a koncepció kialakítói előtt kezdett kirajzolódni a per felépítése, elkezdték a letartóztatásokat. A peranyaghoz csatolt dokumentumok alapján 1951. február 20-án Szvitek István másodrendű, február 21-én Vilcsek Emil negyedrendű vádlottat, február 23-án Barta István tizenheted rendii és Jandó Ferenc harmadrendú vádlottat, február 24-én Benedek László hatodrendú, február 25-én Szvitek Ferenc ötödrendű és február 26-án Szvitek János elsőrendű vádlottat tartóztatták le. Mindegyiküket a Csokonai utcai ÁVH-épületbe vitték. Begyűjtésük mikéntjével kapcsolatban az özvegyek visszaemlékezései alapján pontos információink csak Szvitek Istvánról és Jandó Ferencről vannak. Szvitek Istvánt 20-án este az otthonából hurcolták el, Jandó Ferencet pedig munkahelyén vették őrizetbe. Jandó Ferencné, Anna néni így emlékszik a történtekre:


„'45-ben jött haza, és '51-ig még kínlódtunk. Akkor már meglett a három gyerek. Utána elvitték őt a gyárból, azt mondták, politikai okból.


Hol történt ez?


Az istvántelki főműhelyben, Rákospalotán. Onnan vitték el őt a dicsőséges kommunista vezérek. Kijöttek nappal, a gyárból elvitték, és éjjel eljöttek hozzánk, hogy nagy lopások történtek a gyárban, mondjam meg, hogy mit hordott haza a férjem...



Az én férjem nem hordott semmit se haza, de nézzék meg. — Meg is nézzük! — Mindjárt bejöttek a szobába, a szekrényeket kezdték kutatni. Nem találtak semmit, csak a fényképeket. Katona barátjának is volt fényképe, azt is elvitték meg az ő fényképeit. Ó zenész, minden pénteken volt nekik zeneórájuk. Tudtam, hogy későn jön haza. Akkor jöttek ezek az ÁVO-sok. Jaj, de fel voltak öltözve: bőrkabát, csizma, mint a gyilkosok.


A fiam hatéves, a lányom négyéves volt, meg ott volt a kétéves kisfiam is. Akkor azt mondták: — Gyerünk a padlásra! — Fáztam, éjjel volt.


— Ez mikor volt?


'51 -ben, februárban. Nem akartam menni a padlásra, minek menjek, mondtam? De muszáj volt előttük. Aztán le a pincébe, gyerünk. Kutattak, kerestek, de nem találtak semmit. Még mondom nekik: ne menjenek el, várjanak, most már jönni fog a férjem, tizenegy Óra, éjfél felé szokott jönni. Jót nevethettek magukban, hogy várhatod te már a férjedet. Nem szóltak semmit...


Persze, meg voltam rémülve, hogy nem jött haza. Mindjárt reggel bementem a gyárba, hogy mi van, nem jött haza a férjem. A portás azt mondta, hogy ő nem tud nekem semmit mondani, nem tud felvilágosítani. Mondjak valami ismerős nevet, aki itt bent dolgozik, akit ismerek, azt ő felhívja telefonon. A zenészek közül ismertem embereket, ezek nevét bemondtam. Azokat felhívta. Gulyás János volt: »Várjon, majd odaadom az egyik ismerősét, beszéljen vele.« Én, falusi asszony, sose beszéltem telefonon. Szóltam bele, Gulyás János jelentkezett. Kérdeztem tőle, hogy mi van Ferivel, nem jött haza. Ók tudták, csak nem akarták nekem megmondani, hogy inkább másoktól tudjam meg. Azt mondja: »Biztos bent maradt éjszakai műszakra, majd haza fog menni. De várjon, szólok itt majd még valakinek.« Szólt egy másik ismerősnek, az meg azt mondja a telefonba, hogy várjak egy kicsit, majd kijön a főnöke, a művezető. Vártam még egy kicsit kint, nem engedtek be a gyár területére. Kijött a művezető. Kérdezem tőle, hogy mi van a férjemmel, nem jött haza az éjjel. Elmondtam neki, hogy kijöttek, mit tudom én, kik voltak, s azt mondták, hogy nagy lopások történtek a gyárban, kutatni akarnak. Mondom, nem találtak semmit, mert az én férjem soha nem hozott innen haza semmit. Azt mondta, s olyan szomorúan nézett rám, fiatalasszony voltam, harmincegy éves: »Bár az történt volna, lopások! Nem az történt. A földek, a földek.« Mert az én férjem édesapjának volt egy kis földje.”20


Nem egészen egy hét leforgása alatt összegyűjtöttek hét embert, köztük a majdani per főbb szereplőit. Mindegyiküket az Államvédelmi Hatóság Pest Megyei Osztályának épületébe vitték, s külön-külön zárkában helyezték el őket. Elkezdődtek a kihallgatások, s részint a kikényszerített vallomások alapján, részint a jól szervezett besúgói hálózat segítségével március 2-án további két embert kísértek be: Oláh Ferenc tizenketted és Seres Artúr tizennegyed rendű vádlottat. Március 6-án a fogvatartottakról, illetve az egész ügy kapcsán felmerült nevekről áttekintő jelentés21 készült az ÁVH-n. Ennek alapján a következőket állapították meg: I. Őrizetben vannak az alábbi személyek:


I. Szvitek István, 2. Vilcsek Emil, 3. Benedek László, 4. Jandó Ferenc, 5. Barta István, 6. Szvitek János, 7. Szvitek Ferenc, 8. Seres Artúr, 9. Oláh Ferenc.


II. Konkrét terhelő anyag van őrizetbe vételükre az alább felsorolt személyekre vonatkozóan:


l . Szántai Sándor, 2. Szántai István, 3. Szántai János, 4. Csordás Károly, 5. Jandó József, 6. Ellenbacher Károly, 7. Kapás József, 8. Urbán János, 9. Durda Mihály, IO. Szvercsek János, I l. Sziráki János, 12. Csapó Pál, 13. Likó István, 14. Benedek Mihály, 15. Nagy Sándor, 16. Szántai István, 17. Kovács Antal, 18. Borbás nevű volt csendőr, úri községi lakos, 19. Szántai Károly, 20. Csordás Ernő


A felsoroltak között annak a tizenkilenc embernek is szerepelt a neve, akiket a későbbi perben elítéltek. Elkezdödött a végleges névsor kialakítása, naponta legalább egyszer mindenkit elvittek kihallgatásra, ahol mindig elölről kezdték a jegyzőkönyv felvételét, azokkal a módosításokkal, amelyeket a nyomozás vezetője vagy egy fontosabb beosztású ÁVH-s tiszt jegyzett az előző napi jegyzőkönyv egyes részei mellé. Előfordult az is, hogy mielőtt a végleges jegyzőkönyv elkészült, egy tucat másikat vettek fel és írattak alá a vádlottal, hogy minden megfelelő legyen. Ez azért volt lényeges, mert a koncepciós perek egyik fő jellemzőjeként a legfőbb — sokszor egyetlen — bizonyíték a vádlottak ellen a saját „részletes beismerő vallomásuk” volt.


A letartóztatások utolsó hulláma 1951. július 3-a éjjelére esett. Ekkor gyűjtötték be azokat a még szabadlábon levő személyeket, akik a fent említett márciusi jelentésben szerepeltek, és sikerült is bekapcsolni Őket a demokráciaellenes szervezkedés vádjába. Ezen az éjjelen tíz embert tartóztattak le, hurcoltak el otthonaikból, s az ÁVH Csokonai utcai épületébe vitték őket. Az ekkor letartóztatottak közül Szántai János így emlékszik vissza az eseményekre: „Földmúves emberek voltunk. Egész nap arattunk, akkor, július eleje az aratás időszaka volt. Este fáradtan értünk haza a munkából. Éjszaka ugatott a kutya. Édesanyám rám szól: Jani fiam, nagyon nagy ugatás van kint, zörgés. A kerítésen ugrálnak át. — Nyolcanjöttek külön engem letartóztatni. Így jártak csordástól mindenkihez. Az ajtót verték, a külső ajtót. Szóltam: — Ki az? A Pénzügyőrség. — Hivatalos szerv, nyitom ki az ajtót, nagy lámpákkal, mindjárt a szememnek szegezték. De már lökdöstek is befelé. — Ki lakik itt? — Szántai István.


Ó, az apám lakott ott, övé volt a ház. — És Szántai János hol lakik? — Az meg én vagyok. En vagyok a fia, természetes, hogy közös kenyéren itt élünk, egy család vagyunk. — Akkor miért nem azt mondod? — Jöttek rögtön a különböző ütlegelések. Lökdöstek be. Hosszú paraszti ház volt. Középen a konyha, ahol ők bejöttek. Egyik oldalon a hálószoba, másikon meg az ünnepi szobák. Akkor úgy mondtuk, hogy első szoba. Benéznek oda: édesapám, édesanyám betegen fekszenek. Nekem a négyéves kislányom az ágyában és a négy hónapos kisfiú, István fiú a kocsiban. Feleségem akkor már az ágy szélén ült, a szüleim is. Apám is odaszól: — Mi járatban vannak? Kicsodák önök? Be se mutatkoztak? — Hej, te piszkos vén kulák! Majd bemutatkozunk! — Ilyen barátságtalan beszélgetés közben teltek a percek. — Add elő a fegyveredet! — Nekem a fegyverem, ha tudni akarják, a kasza, a kapa, az eke, a gazdasági szerszámok. Azonkívül én más fegyvert nem ismerek. — Majd mi megtaláljuk. — Háromajtós szekrénye volt a feleségemnek. Menyasszonyi stafirungia. Mindjárt odamentek, kinyitották mind a három ajtót. A ruhák ott annak rendje, módja szerint szépen ott voltak. Elkezdtek dobálni kifelé mindent. Volt egy picike kis kazettánk. Abban voltak a családi ékszereink — elteszik zsebre. Volt benne négyszáz forint pénzünk. Édesapámnak a kenyerén éltünk, nekünk pénzünk miből lett volna, egybe dolgoztunk. Az meg mind ment az adóba. Nekünk értelemszerűen pénzünk nem is lehetett. Elmentünk a piacra, és abból elcsentünk valamennyit. Összejött négyszáz forint, az is abban a kis kazettában volt, az aranykészlettel. A feleségemnek a nyaklánc, az én karikagyűrúm és a kislányomnak két kis szemes fülbevaló. (Az is meghalt, pont tíz éve, '92-ben, áprilisban. Pont tíz éve, a feleségem előtt.) Akkor volt négyéves. Szépen zsebre vágták. Nem kerestek fegyvert. Én a falhoz voltam szögezve. Visszatekintettem, és pont láttam a kis kazettát, ahogy szórja és teszi a zsebébe. Vesztemre odaszóltam: — Uraim, ez is fegyver? — Ezért a bátorságomért mivel kellett fizetni? Levertek a földre, rugdostak, tapostak. Aztán felhúztak, megvasaltak, és gyerünk kifelé. — Te piszkos fasiszta! Ha szökést mersz kísérelni, úgy teleszórunk ólommal, hogy csak óéskavasnak vesznek meg. Indíts kifelé. — Meg volt vasalva a kezem hátra, fogta az egyik ÁVO-s. A másik szobából meg a feleségem, hogy nagyobb legyen a hatás, a kislány az felkelt, a négy hónapos kisfiút pedig azért rázta fel, hogy hátha sikerül a szívükhöz nyúlni ezeknek az istentelen alakoknak. Mikor látta a feleségem, hogy engem már toloncolnak kifelé, szólt: — Az Isten áldja meg magukat, legalább elbúcsúzhassak. — Jött volna oda, lökdösték őt hátra, a kislány fogta a hálóingét. A kis István fiam, a négy hónapos meg a karján. Régi paraszti ház volt, magas küszöbök voltak, és ahogy lökdöste, zurikkolt hátra, belebotlott a küszöbbe, elesett. A kisgyerek ki a kezéből. Ezt még mind láttam. A kislány fokozta a sírást, ordítást. Az édesanyám benn, édesapám bent: — Mit akarnak a fiammal? — Ez volt az utolsó látványom a drága családomról. Elvittek. Öt és fél év múlva jöttem haza...


Ugyanezen a napon fogta el az ÁVH Kapás Józsefet is: „Rám július 3-án került sor, '51 -ben. Este, mikor fent voltam éppen a tűzoltóőrségemet nézni, hogyan vannak, mint vannak. Mert akkor még lovakat is állítottam be. Elvittek akkor '51. július 3-án este. Nyugodtan elmondhatom, hogy az ÁVO-nak ki mutatta meg azt, hogy Sápon hol laknak a Kapásék meg a többiek. Meg ki ült hátul a kocsiban egy nagy virágcsokor mellett, mikor kint megállt a kocsi az úton, és értem bejött a két ÁVO-s jobbrólbalról egy-egy pisztollyal: — Maga a Kapás? — Én. — Mit keres itt? — Mondtam, hogy mit, ott voltak a tagok is.


Kísértek kifelé a kocsijukhoz. Hátranéztem, megláttam mindjárt az Ádi barátomat, a Szirtes Ádámot. Mindjárt rám ordít az ÁVO-s: — Előre nézzen! — Aki az Ádám mellett ült, szintén egy fegyveres, a nyakamhoz nyomta a pisztolyt. Mikor próbáltam hátranézni, megint rám ordítottak: — Előre nézzen! — Még jobban odanyomta a pisztolyt.


Utána lehoztak ide a régi zsúptetős házhoz. Anyám bent volt. De itt már több ÁVO-s volt, ahogy visszaemlékszem, kívül az utcán, nehogy szökés vagy valami történjen. Egy nó is volt velük, az már bent volt anyámmal a szobában, de még a régi zsúptetősben, az első szobában. A visszatérésem után már kezdtük építeni '56-ban, majd azt is elmondom.


Anyámnak azt mondja a nő: — Nem tetszik kimenni? — Mert anyám magyarán megmondta neki: — Ilyen büdös kurvának még a kezét se fogia meg, nemhogy kivezesse.


Kikísértek és kivittek a harmincegyeshez [a harmincegyes számú főúthoz], ezen a bekötőn. Ott állt a rabomobil, a rabszállító kocsi, ahol már páran voltak. Hátulról belöktek a többihez, ott a padra leültettek ”23


Számos mú — visszaemlékezés, dokumentumkötet, életrajz — jelent meg az 1950es évek börtönéletéról, a rabok mindennapjairól, az ÁVH-s bánásmódról és a fogva tartás körülményeiröl, ezért ezt nem részletezzük, de az áldozatokkal folytatott beszélgetések során kiderült, hogy a verések, a fizikai kényszer és a nyomás, az embertelen életkörülmények, az alapvető higiéniai szükségletek kielégíthetetlensége mindig napirenden volt. Csak egy-egy jellemző részt idézünk fel a fogva tartottak emlékezéseiból: „A Csokonaiban, nem hiszem, hogy még megvannak azok a cellák, ahogy voltak. Az volt a szerencsém, hogy még a nyári estében kaptam egy ilyen régi posztó katonazubbonyt. Mert a fapriccsen nagyon kényelmetlen volt a fekvés. A derekam alá tettem, néha a fejem alá. A villany állandóan égett, éjjel-nappal. Sőt, erős fénnyel világítva. Néha belöktek egyet-egyet, aki biztos ilyen vamzer volt, hogy hátha elárulok annak is valamit.” „Egy kis tagadásnál egy Havas nevíí, nem akarom mondani, hogy milyen származású volt, vagy milyen rangban volt, mondja: — Kapás, miért hazudik, magát másnak ismerem. Csukja csak be az ajtót. — Becsukom. No akkor egy nagy pofont kaptam megint. Aztán visszavittek a helyemre.”24 „Minden éjszaka kihallgatás. A verőlegények ott voltak. Álltunk, az előadó ülve hallgatott ki. Mellette a gépíró asszisztens és két verőlegény kétoldalt. Cigány, de jó kajakos legények voltak. Tele tetoválással. Fitogtatták az erejüket. Amikor kacsintott nekik az előadó, az ÁVO-s, akkor ütöttek. Hátulról. ”25


Miután az összes személy, aki a majdani per szereplője volt, már az ÁVH kezébe került, s a kihallgatásokon kicsikarták a beismerő vallomásokat, 1951. július 28-án megszületett a vádirat, 1951. XI. 27. A. 30. szám alatt. Részletek a dokumentumból:


„A demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedésnek és vezetésének bűntette és egyéb büntettek miatt a Szvitek János és társai ellen indított bűnügyben a nyomozás iratait az alábbi vádirat kapcsán megküldöm: Vádat emelek az 1951. évi július hó 25. napjától kezdődően előzetes letartóztatásban levő. "26 _ Külön figyelmet érdemel az előzetes letartóztatásra írt dátum, miután az ÁVH-s dokumentumok,27 illetve a visszaemlékezések is azt bizonyítják, hogy az első letartóztatottakat február 20-ától és az utoljára őrizetbe vetteket is július 4-e óta tartották fogva. Természetesen nem találtunk az ügy dokumentumai között a hetvenkét órás, törvényileg megszabott fogva tartási idót meghosszabbító ügyészségi vagy bírói végzést. A vádlottak végleges névsora az elsőrendű vádlottal kezdve sorban így nézett ki: Szvitek János, Szvitek István, Jandó Ferenc, Vilcsek Emil, Benedek László, Szvercsek (Likó) István, Csapó Sándor, Kovács Antal, Szvercsek János, Kapás józsef, Oláh Ferenc, Szántai István, Seres Artúr, Ellenbacher Károly, Jandó József, Barta István, Szántai János, Nagy Sándor, Szvitek János, Szvitek István, Jandó Ferenc az 1946. évi VII. törvény l. paragrafusának (l) bekezdésében meghatározott, a demokratikus állam-' rend megdöntésére irányuló szervezkedés kezdeményezése és vezetése vádpontban, a negyedtől tizenkilenced rendü vádlottak az 1946. évi VII. törvény 1. paragrafusának (2) bekezdésében meghatározott, a demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedésben való tevékeny részvétel büntette miatt, valamint Szvitek Ist-





ván, Szvitek Ferenc és Csapó Sándor az 1946. évi VII. törvény I l . paragrafusának (5) bekezdésében meghatározott háborús büntett miatt lettek perbe fogva. A vádirat öszszefoglalóan a következőket tartalmazta: fasiszták, volt nyilasok, volt csendőrök, kulákok és a befolyásuk alá került egyéb ellenforradalmi elemek 1950 márciusában illegális szervezkedésbe kezdtek. Vilcsek Emil 1951 februárjában kapcsolatot teremtett a Zavadszky Iván és dr. Héthelyi Tibor-féle, valamint a Szvitek István, Jandó Ferenc vezette összeesküvő csoport között. A szervezkedés célja a demokratikus államrend megdöntése, szabotázsakciók végrehajtása, az esetlegesen meginduló amerikai támadás segítése, legitimista szervezkedés, a királyság visszaállítása. Rendszeresen hallgatták az imperialista rádiók magyar nyelvú adásait, amelyeket a titkos összejöveteleken kiértékeltek, az angolszász és amerikai életformát dicsőítették és a Szovjetuniót rágalmazták. Fegyvereket rejtegettek, javítottak és készítettek, terrorista repülő rohamosztagokat állítottak fel egy esetleges nyugati támadás elósegítésére. A tízoldalas dokumentum tételesen, személyekre bontva sorolja a bűntetteket, majd az ügyész másfél oldalas indoklásával zárul az irat. Az aláíró ügyész dr. Lázár Tivadar, az államügyészség elnöke.


(A per) A letartóztatottak 1951. július 25-éig28 voltak az ÁVH Pest Megyei Osztályán, ekkor mindenkit átszállítottak a Markó utcai ügyészségi fogdába. Itt már nem egyszemélyes cellákban kaptak elhelyezést, hanem öt-tíz ember szorongott két-három fősre méretezett helyiségben. A vádlottak mindegyikének volt kirendelt védője, akikkel azonban a tárgyaláson találkoztak először, s azok, mint más pereknél, itt is csak formális szerephez jutottak. A tárgyalás augusztus 9-én délelőtt fél kilenckor kezdődött. A tárgyalás előtt a rabokat átöltöztették más, használt ruhákba, mert eddig mindenki abban volt, amelyben behozták február (!), március és július óta. Ez idő alatt természetesen tisztálkodásra sem volt lehetőségük. A bíróság elnöke dr. Zalka Károly tanácsvezető volt, dr. Király Gyula helyettes bíró, két ülnök, egy pótülnök, egy fogalmazó és dr. Lázár Tivadar államügyészségi elnök is részt vett a tárgyaláson. Tizenöt kirendelt védő és egy szakértő volt még jelen, aki a bűnjelként lefoglalt fegyverek működőképességét igazolta. A többiek a tizenkilenc vádlott, fogva tartóik és az ÁVH-s hallgatóság voltak. Mint a Grósz-ügy mellékpere, a per nem nyilvános tárgyalás volt. 29 A tárgyalás elején a főügyész ismertette a vádiratot, vádbeszédet tartott, majd ezt követően elkezdódött a vádlottak meghallgatása. Ók egyenként tettek tanúvallomást, bírói segédlettel, egyfajta kérdezz—felelek formában, mivel a bíró előtt ott volt a részletes beismerő vallomás, amelybe belekérdezett, s a vádlottnak csak néhány mondatban kellett válaszolnia. A tárgyaláson a beismeró vallomásokon túl „fényképes bizonyítékok” szerepeltek még. „A tárgyaláson felmutattak egy képet, amolyan félképekkel, középen Grósz József, és ezekkel a körképekkel szépen körülültetve. A bizonyíték az ő részükről úgy szólt, hogy Íme, le se tudjuk tagadni, hiszen ez egy helyi felvétel. Akkor vétetett fel, amikor Ök pontosan gyűléseztek. Grósz József és ott a huszonhárom személy körülötte. Tárgyi bizonyíték. Hazugságnak a csúcsa. Tessék oda bemenni most [a sülysápi templomba], ott van a nagy oltár. De ott csak annyi hely van az oltár mögött — jártunk takarítani a templomot gyerekként, még felnőttkorban is, karácsonykor, húsvétkor nagyobb takarítás volt — hogy két ember csak lapjával tud elmenni egymás mellett. Nem hogy ott huszonhárom ember, Grósszel huszonnégy az oltár mögött, ahol nincs hely...


Ók csinálták ezt a fényképet?


Én nem tudom. Minket vagy hússzor (?) is fényképeztek. Azťán hogy mire használták?”30


A fényképek tehát részben fegyvereket ábrázoltak, amelyeket állítólagosan a vádlottaktól foglaltak le — ehhez kellett a szakértő, hogy hitelesítse a működőképességüket , részben pedig, a vádlottak elmondásai alapján, montírozások, amelyek Grósz József kalocsai érseket és a tizenkilenc vádlottat ábrázolták a sülysápi templom oltára körül.




A per másik érdekes részlete egy, a második világháborúig visszanyúló ügy. 1945ben a Sülysáphoz közeli dombokon átvonuló front maradványaként a visszavonuló német hadsereg nagyobb mennyiségű lőszert hagyott hátra, történetesen a Szántai család tanyájának közelében. A nagy mennyiségű lőszert egy használaton kívüli kútba dobták. A front elvonultával Szántai István jelentette a dolgot az akkor megalakult helyi kommunista párti szervezetnek. A helyi illetékesek megvizsgálták az esetet, majd katonai műszaki alakulatokat küldtek a helyszínre, hogy a lövedékeket hatástalanítsák. A nagyobb lövedékeket, repülőbombákat felrobbantották, a maradék muníciót pedig visszahelyezték a kútba, leföldelték, s fát ültettek a tetejére. Ezt igazolandó egy dokumentum is született, amelyet az akkori helyi vezetőség, a műszaki alakulat képviselői és egyéb személyek is az aláírásukkal hitelesítettek. Mindezek ellenére a tárgyaláson már úgy szerepelt az eset, hogy az összeesküvők megpróbálták felhasználni ezeket a lőszereket, de miután tapasztalták, hogy már használhatatlanok, visszatemették őket. Később, amint a per egyes részleteiről a hozzátartozók információkat szereztek, az ügyvédeken keresztül levelet fogalmaztak meg a Legfelsőbb Bíróságnak 1951 szeptemberében, miszerint a fent említett fegyverek hozzáférhetők voltak 1945-től, s hogy azokat a párt és a katonaság tudtával hatástalanították és ásták el. Természetesen a levél semmilyen módosítást nem eredményezett. A per augusztus 10-én délben zárult az ítélethirdetéssel.


(Az ítélet) Az 1951. Biz. 0015/2/5. szám alatt született ítélet a következő büntetéseket tartalmazta:


Elsőrendű vádlott Szvitek János: életfogytiglani börtön, másodrendű vádlott Szvitek István: halálbüntetés, harmadrendű vádlott Jandó Ferenc: halálbüntetés, negyedrendű vádlott Vilcsek Emil: tizenhárom évi börtön, ötödrendű vádlott Szvitek Ferenc: nyolcévi börtön, hatodrendű vádlott Benedek László: tizennégy évi börtön, hetedrendű vádlott Szvercsek István: hétévi börtön nyolcadrendű vádlott Csapó Sándor: életfogytiglani börtön, kilencedrendű vádlott Kovács Antal: tizenhárom évi börtön, tizedrendű vádlott Szvercsek János: hétévi börtön, tizenegyed rendű vádlott Kapás József: tízévi börtön, tizenketted rendű vádlott Oláh Ferenc: tizenegy évi börtön tizenharmad rendű vádlott Szántai István: tízévi börtön, tizennegyed rendű vádlott Seres Artúr: tizenhárom évi börtön, tizenötöd rendű vádlott Ellenbacher Károly: tizenkét évi börtön, tizenhatod rendű vádlott Jandó József: tízévi börtön, tizenheted rendű vádlott Barta István: tizenkét évi börtön, tizennyolcad rendű vádlott Szántai János: tízévi börtön, tizenkilenced rendű vádlott Nagy Sándor: tízévi börtön.


Mellékbüntetésként valamennyi vádlottnál teljes vagyonelkobzás, továbbá a másod- és harmadrendű vádlottak kivételével mindenkinél tíz évnyi közügyektől és ötévnyi nyilvános helyek látogatásától való eltiltás szerepelt. A bűnjelként lefoglalt lőfegyvereket és lőszereket a bíróság elkobozta. Az ügyész a másod- és harmadrendű vádlottak kivételével súlyosbításért folyamodott, az ügyvédek a tizenheted rendű vádlott kivételével fellebbezést nyújtottak be.


1951. október 2-án a vádlottak jelenléte nélkül megtartották a másodfokú tárgyalást a Legfelsőbb Bíróságon. A tanácsvezető dr. Lázár Miklós, az előadó dr. Molnár László, a szavazó bíró dr. Simon Pál és két ülnök vett részt az ülésen. A Legfelsőbb Bíróság a fellebbezéseket elutasította, s az ítéleteket helybenhagyta.31


(Az Ítélet végrehajtása) A jogerős Ítélet kihirdetése után még néhány napra mindenkit visszavittek a Markó utcai fogdába, de a halálra Ítélteket már elkülönítették. Szeptember elején a börtönbüntetéses rabokat vonattal átszállították Szobra, majd innen indultak el gyalog, szoros kísérettel Márianosztra felé. Mivel a fizikai kimerültség miatt csak alig haladt a menet, félúton egy teherautót hívtak a börtönből, s azzal vitték őket a már hivatalos rabságuk első helyszínére, a Márianosztrai Büntetőintézetbe. A két halálraítélt a Kozma utcai börtönbe került. A hozzátartozók eközben próbáltak híreket szerezni szeretteikről, de csak félinformációk jutottak el hozzájuk, miszerint a Markó utcában vannak. A tárgyalás végeztével a propagandagépezet némiképp változtatott ezen: „Titokban megvolt a tárgyalás. Az én testvéreimhez mehettek látogatni, de én azt se tudtam, hogy hol van a férjem. Azután megmondták, hogy a gyűjtőbe vitték a Kozma utcába, a temetőnél, ott van a gyűjtő. Én mentem mindig, mint a bolond, nem tudtam, hogy hova. Elmentem abba a gyűjtőfogházba. Ott állt egy fiatal kis taknyos, katonaruhában, géppisztollyal. A hasamnak szegezte. Mondom neki: — Hol van itt iroda, hol lehetne érdeklődni? Mert idehozták a férjemet. — Itt nincs iroda, itt nem lehet érdeklődni senki után. Ha idehozták, béke poraira. — Én elkezdtem nagyon sírni. Aztán csak nézett rám. Láttam, hogy megszánakozott kicsikét rajtam.


Azért ne tessék sírni, nem biztos, hogy itt van, ha ide is hozták. Lehet, hogy már elvitték innen Szegedre vagy másik hasonló börtönbe. Ne tessék sírni. — Nagyon sírtam. Az volt a baj, hogy egyedül mentem, nem volt velem senki.


Volt egy másik asszony, az mondta, hogy menjünk el vasárnap, hátha beengednek. El is mentünk. De azok a magas kőkerítések, azok a drótok, oda még a madár se tudott bemenni, nemhogy mi. Járkáltunk, de nem volt ott semmi iroda. Ez a kis taknyos katona meg azt mondta, hogy béke poraira.” „ltt a sülyi mozihelyiségben összehívtak a kommunisták egy gyűlést, és kihirdették, megfélemlítés alapján, hogy Jandó Ferencet és Szvitek Istvánt kivégezték. Akkor én Mária-búcsújáráson voltam Vácon. Fájdalmas Szúzanya búcsúja volt szeptemberben. És erre jöttem haza. Végünk van, nagy sírás volt a családban. Edesapám ezzel fogadott: »Végünk van, Ferit felakasztották.« Másnap rögtön apósom a másik fiával — szeptember 8-án volt, akkor már el voltak ítélve, de nem voltak kivégezve — ment a Markó utcába, s utána érdeklődött. Ott volt egy nő az irodán: »Honnan vették maguk azt, hogy kivégezték?« Mert úgy mentek apósomék oda, hogy a faluban kihirdették: kivégezték a férjemet. »Honnan vették ezt maguk, hogy kivégezték? Él, még lesz neki egy tárgyalása.« Aztán hazajött apósom meg a sógorom, ez egy kis lelkierőt adott nekem, mert úgy feküdtem, mint egy halott. Csak mindig azt mondtam: »Erőt adjanak, mert nem bírok a lábaimra állni. Ott a három gyerek.«


Hazajöttek apósomék, s az a hír, hogy él, adott egy kis lelkierőt. De, bizony, aztán nem tudtunk mi semmit erről a második tárgyalásról. Akkor már folyamodtunk az ügyvédhez. Apa barátja, az az ügyvéd a munkaközösségben ismerték egymást. Ehhez a Zubaihoz mentem én el. De az mindig éjszaka jött haza, mert a MÁV-nak volt valami jogásza. Ha én mentem is, mindig estére rendelt be, hogy talán tud valamit mondani. De nem is mert mondani, mert Ő nem mondhat nekem semmit se. Csak annyit: »A maga férje olyan ártatlanul halt meg, mint Krisztus a kereszten. Ott voltam a tárgyaláson, tudom, hogy mi bűne volt neki. De nem mondhatok magának semmit. Nem volt neki bűne. Olyan ártatlan volt. Majd eljön az az idő, hogy elmondhatok magának mindent, de most nem.« De aztán már akkor is úgy reszketett, s utána meg is halt. Nem tudott nekem elmondani semmit sem.


Szvitek István édesanyja és felesége többször járt az Igazságügyi Minisztériumban, kegyelmet kérve, illetve levélben folyamodott a miniszterhez,33 de kérésükre semmilyen válasz nem érkezett.


1951. október 23-án reggel fél hétkor dr. Király Gyula tanácsvezető bíró, dr. Pécsvárady László jegyzőkönyvvezető, Bánkuti Antal, az Országos Büntetőintézet vezetője, dr. Kelemen Endre orvos szakértő és még két személy jelenlétében Bogár János Ítéletvégrehajtó a halálbüntetést végrehajtotta. A jegyzőkönyvek alapján34 akivégzetteket a haláluk beállta után még fél órát a bitófán kellett hagyni.


Ugyanezen a napon postázták az áldozatok részére a tartozási kimutatást,35 amelyet minden család hozzátartozói megkaptak: „A demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés és egyéb büntettek miatt folyamatban volt bűnügyben a Pest Megyei Bíróság 1951. augusztus IO. napján 1951. El. 100. számú ítélete alapján számszerűleg megállapított költség címen 2061 Ft-ot.”


(A börtönévek) Mint említettük, az elítéltek Márianosztrán kezdték meg büntetéseik letöltését, ahol különböző műhelyekbe kerültek munkára. A két életfogytiglanra ítélt rabot elvitték innen, a többiek hosszú évekre ennek a börtönnek a foglyai maradtak. 1953-ban már rövid, ötperces beszélőket engedélyeztek a hozzátartozóknak is. 1954től jobban szétszóródtak a rabok, a különböző kegyelmi kérvényekből és szabadulólevelekből lehet tudni, hogy egy részük Várpalotára, a helyi szénbányákba került, s aztán onnan szabadult.


1956-tól megkezdődtek a szabadlábra helyezések. Az alábbiakban a szabadulás idejét és helyét közöljük azoknál a foglyoknál, akikre vonatkozólag sikerült adatokra bukkanunk:


Szvitek János — 1956. október 2., Csolnok; Vilcsek Emil — nincs adat; Szvitek Ferenc — 1956. június 24., Várpalota; Benedek László — nincs adat; Szvercsek István — 1956. március 4., Várpalota; Csapó Sándor — 1959. szeptember 29., Márianosztra; Kovács Antal — nincs adat; Szvercsek János — 1956. március 4., Várpalota; Kapás József— 1956. augusztus 8., Várpalota; Oláh Ferenc — 1957. május 15.; Szántai István — 1955. június 26-án a Mosonyi utcai rabkórházban meghalt; Seres Artúr — nincs adat; Ellenbacher Károly — 1956. október 28.; Jandó József— 1956. július 11., Várpalota; Barta István — 1956. október 31.; Szántai János — 1956. július 4., Várpalota; Nagy Sándor — 1956. július 24., Vác.


(Szabadlábon) „Hazajöttem, jelentkezni kellett a tanácsnál első nap, második nap meg a járási kapitányságon. Az nem is volt olyan vészes. De ez? Pedig egykorúak voltunk a tanácselnökkel. Elmentem jelentkezni. Tegezni kezdtem őket úgy, mint azelőtt. Tanácselnöki tanácstitkár. Mindjárt mást tapasztaltam: Ők magáztak. Lógó orral én is: elnézést kérek. Azért jöttem, azért jelentem meg önök előtt, hogy — átadtam a papírt, többet nem is kellett mondani. Egy ideiglenes személyi igazolvány volt, Várpalotán a börtönben, a büntetés-végrehajtó parancsnokság által kiállított ideiglenes személyi igazolvány, amíg hazamegyek, a jelentkezésig. Ezt odaadtam nekik. »Jól van.« »Akkor már talán el is mehetek, mindent tudnak.« »Nem.« Ilyen konokul mondta: »Megkövetelem, hogy az ügyről egy szót se. Mert ha akár pozitív, akár negatív módon visszajönnek valami jelzések, hogy önök beszéltek, akkor visszakerülnek oda. Ezt jegyezze meg!« »Megjegyeztem. Elmehetek?« »Még mindig nem. Vegye tudomásul (sírva mentem haza!), hogy maguk a mi rendszerünkben sohasem lesznek emberszámba véve, maguk csak termelőeszközök. S ha azt akarják, hogy befogadjuk magukat miközénk, maguknak sokkal többet kell tenniük, mint bárki másnak.«


Érti: nagyon jó termelőeszközöknek kell lennünk! Azt hittem, összeesem. Hazajöttem, elmondtam az édesanyámnak, édesapámnak, feleségemnek. Ezt a megaláztatást!


Folytatom tovább: az emberek két oldalon álltak. Akikkel találkoztam, azok azért féltek, illetve azért oldalítottak, mert hát figyeltek mindenkit. Hogy ezeknek az összeesküvőknek ki fog eztán baráti jobbot nyújtani. Féltek tőlünk az emberek.



Aztán megszoktuk, nem is mentem sehova. Korábban szerettem a focimeccseket, nem voltam játékos, szurkoló voltam. A kocsmába, egy-egy korsó sörre vasárnap délutánonként eljártam, jól éreztem magam azelőtt. De bezzeg ettől kezdve oda se mentem. Lakodalomba voltunk hivatalosak. Az egyik testvérünknek — nyolcan vagyunk testvérek — a leánya ment férjhez. Parasztlakodalmat csináltak. Hogy kellene elmenni? Hivatalosak voltunk. Elmentem az öcsémmel, mert a bátyám már nem élt. A Mosonyiban, a rabkórházban ő már meghalt. Az öcsémmel elmentünk Monorra a kapitányságra engedélyt kérni, hogy elmehessünk erre az egy alkalomra. Mert nyilvános helyen nem volt szabad megielennünk. Se templomban, semmiféle nyilvános helyen. Megreszkíroztuk, hogy talán nem fognak tudni róla, hogy elmegyünk. Mert nem volt a válasz, nem is erőltettük.


Ennek előzménye volt, hogy REF alá helyeztek bennünket. Ez azt jelenti, hogy nyilvános helyen nem vehetünk részt. Tulajdonképpen a lakodalom is ez volt, azért nem mehettünk. Két évig ilyen tilalom alatt voltunk. De ez meghosszabbítható négyszer hat-hat hónapra. Még azt se mulasztották el, azt a négyszeri hat hónapos meghosszabbítást is szépen rátették. Az még két év. Négy évig nem mehettünk se templomba, sehova. Az alatt az idő alatt több esküvő volt, vásárok, és semmi.


A munkahely megválasztása: ők jelölték ki (szappangyárban helyezkedtem el), ők jelölték ki az útvonalat, az útirányt, csak azon az útvonalon közlekedhettem.


(II. Miért?) (Struktúrák) Amint összegyűlt az összes fellelhető dokumentum, illetve megismertük a Grősz-per anyagát, konkrétan Horváth Ibolya kéziratát, illetve a Történeti Hivatalban fellelhető AVH-s pertérképeket, jól körülhatárolható struktúra alapján kirajzolódott az ÁVH szerkesztési elve, amely három rétegből tevődött össze. A fő per, amelyről a sajtó cikkezett, nyilvános és megismerhető volt, a mi esetünkben a Grósz-per hét elítéltjének pere. Ezt a pert a letartóztatásoktól kezdve folyamatosan nyomon követte a Szabad Nép, igyekezvén komolyan befolyásolni a közvéleményt a klerikális reakció ellen. Az újságcikkek sejtetni engedték, hogy nem egyedül állnak a „bún mezején”, és sokkal szélesebb a reakciósok köre. A második szintet az olyan esetek jelentették, amelyeknek vádlottjait vagy személyes ismeretség alapján lehetett a főper vádlottjaihoz fűzni, tevékenységi körükben kapcsolódtak egymáshoz, vagy személyükkel az ÁVH „nagyot fogott”, s könnyen bizonyíthatóan lehetett megvádolni őket. Perünk esetében ilyen például Zavadszky Iván és társainak ügye. A második szintből kerültek ki általában a főper tanúi, akik aztán második szinten vádlottakká váltak, s gyakran súlyosabb büntetést szabtak ki rájuk, mint a kirakatper vádlottjaira. A harmadik réteg tipikus esete a Szvitek-per. Ezeknek már általában semmi közük sem volt a főperhez, annak vádlottjaihoz, csak az ÁVH-s koncepció teremtett kapcsolatot közöttük. Összefüggés itt legfeljebb a második szinttel van, általában a kihallgatások során felmerült nevek alapján alakult ki a harmadik réteg perjegyzéke. A harmadik szint a kisemberek szintje. A kuláknak minősítettek, a gondolkodók, akik talán meg mertek szólalni, vagy csak olyan emberek, akik kisebb-nagyobb közösségen belül valakiknek számítottak és figyeltek rájuk. E három szintet egybefogva teljes összefüggést láthatunk. A totalitárius diktatúra jellemzője, hogy társadalmi rétegtől, helyzettől, státustól függetlenül uralja, befolyásolja az embereket, s könyörtelenül likvidálja a másként gondolkodókat, a bűnbaknak kikiáltottakat. Itt is ez történt, íme, tökéletes metszet az 1950-es évek magyar társadalmából a főpaptól az értelmiségin, a szakmunkáson keresztül az egyszerű agrárius emberig, akik így vagy úgy, hangosan vagy néma ellenállással, szavakkal vagy miňden hang nélkül, nem idomultak tökéletesen a kötelező ideológiához és gyakorlathoz.




(A cél érdekében...) A másik szempont, amely szerintünk lényeges és nem feltétlenül evidens, magukban a per részvevőiben keresendő. Érdemes feltennünk a kérdést: kik az ügy szereplői? Alapvetően három nagyobb csoportot különböztethetünk meg. Az első a kisembereké. Egy részük olyan gazdálkodó parasztember, aki sem azelőtt, sem ekkor nem érdeklődött a „nagypolitika” iránt, s igyekezett teljesíteni kötelességeit az állam felé, csak cserébe hagyják meg neki földjét, állatait és családját. Más részük olyan aktív személyiség, aki túl akart látni a saját portáján, akinek eszébe ötlött, hogy nem lesz ez így jó, aki véleményt mondott a falu és az ország sorsáról egyaránt. Közös bennük azonban, hogy teljesen más társadalmi szerkezetben gyökereztek. A húszas évek Magyarországán születtek és nevelkedtek, az akkori strukturális kereteket szokták meg, sót, még ezen is jóval túlnyúló, évszázados normák és minták szerint éltek és cselekedtek. Ezzel a csoporttal áll szemben a második, a hatalom. 1945 után, külső nyomásra, az elvesztett világháború és az előző rendszer felemás társadalmának sikertelenségei gyökeresen új csoportot hoztak létre. Paradigmaváltás ment végbe, s az új világkép csúcsán teljesen más értékrendet, normákat és szabályokat hirdető, erőskezű hatalom állt. Olyan hatalom, amely tüntetően nem vette figyelembe a kisember világát — aktívan és passzívan egyaránt. E kettő között alakult ki a harmadik csoport, a besúgók tábora. Ezek az emberek, akik mindenáron a felszínen akartak maradni, az első csoportból jöttek, de a másodikhoz igyekeztek tartozni. Helyzetük felemás volt. A modell szempontjából az első két csoport az igazán érdekes. Ha egymás mellé tesszük a kisember és a hatalom fogalmát, s felsoroljuk, hogy mi jellemzi Őket, ellentétpárokat kapunk. Egyéni és kollektív, hívő és ateista, pártonkívüli és párttag, tulajdonos és munkás, véleménynyilvánító és —elfogadó stb. E két normavilág összeütközése elkerülhetetlen volt. Miért is történt mindez? Mert meg kellett történnie. Comte terminológiáját használva társadalomfizikai jelenségről volt szó, két különböző valóságkonstrukció konfrontációjáról. Mi ebben a nem véletlenszerű? Az, hogy a kommunista ideológia, norma- és elvrendszer konfliktuselméleten alapuló elgondolás, amely kizárólagosságot és totális befolyást követelt a maga számára. Nem létezhet két értékvilág párhuzamosan. S hol a törvényszerűség mindebben? Ott, hogy az erősebb provokálja a gyengébbet, mert a saját képére akarja formálni, mert uralkodni akar rajta. Mindez 1951 -ben a Tápió vidékén úgy jelent meg, hogy volt egy kisközösség, amely élte az életét, ahogyan már évszázadok óta, s volt a hatalom a maga törvényeivel, az ÁVH a maga eszközeivel, amely ugyancsak tette a dolgát. S e két elem itt és így találkozott. Még szűkebben: Szvitek István és Jandó Ferenc valóban politizált, be lehetett őket szervezni, mert nagy bizonyossággal nem mérték fel a rendszer kíméletlenségét és hatékonyságát a más véleményen levőkkel szemben. Talán nem is sejtették, hogy ami egy demokráciában építőkő, az az 1950-es évek Magyarországán népellenes bűntett. Kapás József és még mások annak idején nyilas párti tagok voltak, Csapó Sándor csendőrként dolgozott. Nem gondoltak arra, hogy hat év távlatából ez ok lesz az elfogatásukra. Szántai Jánosnak és megint másoknak földjük volt. Mind kis- és középparasztok voltak. Kuláknak minősítették őket, vasárnaponként templomba jártak. Jandót és Szviteket meg lehetett csípni a Zavadszky-féle szervezkedés részvételével. Sót, nagy valószínűséggel Sülysápon is tartottak összejöveteleket, ahol többen ott voltak a Szvitek-vonal későbbi vádlottjai közül. Politizáltak — ez bőségesen elegendő a koncepció felépítéséhez. A közös elem, amely összefúzi ezt a tizenkilenc különböző, mégis hasonló sorsot, azt a közösségen belül kell keresni: tekintéllyel bírtak a falun belül. Így vagy úgy, de ismerték őket. Miként Szántai János visszaemlékezéseiből is kiderül, találkoztak, beszélgettek a kocsmában, a templom előtt, s megbeszélték a világ dolgait. Egy zártabb, agrárius közösség, amely ragaszkodik megélhetése évszázados alapjához, amelynek egyetlen tulajdona a föld. A család földje. Nem akarták a kollektivizálást. Nem akarták a téeszbe adni a földjüket. Rákosi '48-ban már kijelentette, hogy nem lehet megbízni a parasztságban, mert az fél lábbal a magántulajdon mellett áll.


A személyükön keresztül támadták, de a társadalmi státusuk miatt tartóztatták le őket. Munkás, iparos, paraszt. Másként gondolkodó, hangadó vagy kulák. A faluban valakiknek számítanak. Ez az a pont, ahol nemcsak Sülysápot, de a környéket, a Tápió vidékét is meg lehet törni.


Végezetül álljon itt Szántai János néhány emléke, amely biztosan szubjektív és az egyén sérelméből táplálkozik, de talán éppen ezért válik érvényessé és igazzá: „Minket nagyon köztiszteletben tartottak. Nem panaszkodtunk soha a háború alatt. Eleget tettünk a Horthy-rendszernek, eleget tettünk a Szálasi-rendszernek. Termelők voltunk. A hadseregnek kellett az élelem. Amikor elvitték mindenünket, akkor zúgolódtunk, de tevékenységet nem fejtettünk ki. A kommunisták még a román határon szöktek át az oroszokhoz, már akkor szervezkedtek. Már négy éve folyt a háború, azt is Így nyugtáztuk. Nem tudott hatni úgy ránk, hogy kizökkentsen minket az emberi mivoltunkból, hogy majd szervezkedjünk. Mentünk dolgozni, vasárnap elmentünk a templomba. A templom előtt, akikkel összetalálkoztunk, tizenöt-húszan meghánytukvetettük a dolgokat. Már az elég volt. Az újságokból mindenki olvasott valamit, és hozzá tudott szólni. Egyet ne: a földjeiteket oda ne adjátok. Így biztattuk egymást. Ebben benne van az ó igazságuk. Mert ők azt mondták, ország-világ előtt azt publikálták, hogy a piszkos paraszt nem akarja beadni a derekát, nem akar beállni a téeszbe. Nagyon szerettek volna szocialista falut csinálni. Túrkeve, Mezőtúr, azok voltak az első két szocialista falu. Sülysápot is szocialista falunak akarták átalakítani, hogy mindenki maradéktalanul beálljon a téeszbe. Annyira operatívan.szerették volna ezt elérni — január I -jén elkezdték, és már a tavaszi műveleteket, a földművelést úgy akarták szocialista nagyüzemként folytatni. Mindenki adja be a jószágot, az igavonó ökröket, a lovakat. Az talán három napig tartott. Akiknek cséplőgépeik voltak, azokkal elvitették a traktort.


Igy is történt végül. Nagyon érdekes esemény. Amíg minket össze nem szedtek, le nem tartóztattak, csak január 1-jén kezdődött az agitálás, átszervezés. A szocialista nagyüzemi átszervezés. Márciusban jött már teljes erővel, hogy amit a parasztságtól elvesznek, azzal akarnak indulni a kolhozrendszerrel, és így haladni tovább.


Menekültek a faluból az emberek a szomszéd községbe. Sokan. Akiknek a rokonaik ott voltak, elbújkáltak. Nem ment, nem ment. Nem ment, nemhogy március Ijére, ahogy Ők tervezték a szocialista nagyüzemi falu megszervezését, nemhogy addigra nem sikerült. Még július 4-éig sem, amíg minket le nem tartóztattak. Amikor minket letartóztattak, azt már akkor tudtuk meg, amikor két év múlva jöhettek hozzánk. Sort álltak. Mentek bevallani. Mindenki adott oda földet, lovat, tehenet, ökröt, mert meg volt félemlítve. Ezek érdekes események. Ez volt a motívuma annak, ha ezt előbb lépik meg, akkor előbb indult volna be. De az okosok között talán nem volt még okosabb, nem volt olyan, hogy egy bűnbandát letartóztattak, aztán majd a többi megy utána a téeszbe.”37


(Utószó) Az ügyre témavezetőnk ajánlása után egy terepkutató munka alkalmával lettünk figyelmesek. Az interjúk és a személyes beszélgetések alapján egyre inkább körvonalazódott az eset, egy megtörtént koncepciós per és annak következményei. Többé-kevésbé sikerült eljutnunk a még élő áldozatokhoz, hozzátartozóikhoz, így számos információt sikerült szereznünk, amely személyes tapasztalatból, az átélt eseményekből táplálkozik.


A terepmunka végeztével a kérdéskör másik oldaláról, a hatalom felől igyekeztünk fellelhető dokumentumokat találni. A Történeti Hivatalban a nevek alapján tárolt akták között számos egyéb névre bukkantunk, nemcsak a Szvitek-per, hanem más kapcsolódó perek szereplőinek adataival. A Fővárosi, illetve a Pest Megyei Levéltár anyagai már viszonylag összefiiggőnek és egységesnek bizonyultak, s nagyjából az egész ügyet átfogták a nyomozati szakasztól egészen a rehabilitációs dokumentumokig.


Miután minden anyagot áttanulmányoztunk, amelyek a dokumentációs hivatalokban megtalálhatók voltak, az interjúkkal egybevetve kezdett körvonalazódni a per képe, mind az egyének, mind a hatalom aspektusából. A szakirodalmak e korra vonatkozó anyagait tanulmányozva kezdett egyértelművé válni, hogy miként kell olvasni az ÁVH-s dokumentumokat, hogy mit kell észrevennünk a „sorok között”, illetve mi az, ami az áldozatok személyes élményein túl a per mögött indítékként megismerhető. Mint azt már korábban állítottuk, a pert egymagában, illetve a Grósz-, Zavadszky -ügyhöz illesztve példaértékűnek és tipikusnak tartjuk a kor hatalmi, elnyomó gyakorlatának tekintetében. Az ÁVH a klasszikus nyomozati módszereit alkalmazta, a kihallgatások során nem volt ritka a fizikai bántalmazás által kikényszerített vallomás; minimális tényszerű bizonyíték mellett, nagyobb részben kitalált koncepcióra és a „beismerő vallomások-"ra épült fel a peranyag. A tárgyalás gyorsan és zökkenőmentesen folyt le, a meghozott ítélet jellemző, a kiszabott büntetés „példás” és elrettentó volt. Minden a megírt és jól bevált forgatókönyvek szerint történt, az „olajozott gépezet” kiválóan müködött.


Az elítélt tizenkilenc ember büntetésén kívül talán még nagyobb hatású és lényegesebb volt a pernek a falura, illetve a környező vidékre gyakorolt hatása. A Tápióság embere első kézből tapasztalta meg a hatalom válaszait a kicsit is másképp gondolkodó vagy a rendszernek nem tetsző egyénekkel szemben. A falu sorsában és az ott élő közösségben maradandó nyomokat: a félelem légkörét hagyta hosszú-hosszú évekre. Levonták a tanulságot: nem lehet a rendszerrel szembeszállni. A rettegés és félelem légköre közömbössé és zárkózottá tette az embereket, a rokonszenv, valamint az áldozatok és családjaik támogatása helyett hallgatás és elfordulás volt jellemző. Ez nyilvánvalóan idegen és új jelenség egy évszázadok és generációk óta együtt élő falusi közösségben. A perrel, a halálos ítéletekkel, a kivégzésekkel és a börtönbüntetésekkel szigetelték el az embereket és a családokat egymástól, belterjessé, közönyössé és mindenekelőtt a kommunista hatalommal látszólag konformmá tették őket.


Ami miatt még fontosnak tartjuk, hogy megannyi közzétett könyv, cikk és dokumentum után mi is bemutassunk egy koncepciós pert a sok ezer közül, talán a személyes indíttatásból adódik. Az áldozatokkal találkozván, őket megismervén a mai kor normáival, mércéivel mérvén őket feltétlenül becsületes emberek alakjai rajzolódnak ki előttünk, akik éveket szenvedtek, s egy életre megnyomorodtak az 1950-es évek börtöneiben. Ötvenegy év távlatából egy, a hetvenes évei végén járó parasztember szemében látni a megaláztatások miatt máig kicsorduló könnyeket arra késztetett bennünket, hogy másoknak is elmondjuk azt, amire igazából nincs, nem lehet reális magyarázat."

JEGYZETEK

I Fehérváry, I.: Börtön világ Magyarországon, 1945—1956. A Magyar Politikai Foglyok Szövetségének kiadása, 1990, 84. l.

2  KŐ, A., Nagy J. L.: A hazáért éltek, haltak! Kivégzettek 1948-1956, Publika, Budapest, 1994, 219., 235. l.

3 

Interjú özv. Szvitek Istvánnéval. Készítette Koltai Dániel és Tóth Tímea, 2002. 4 Interjú özv. Jandó Ferencnével. Készítette Koltai Dániel és Tóth Tímea, 2002.

5  Balogh, M., Szabó, Cs.: A Grösz-per, Kossuth Kiadó, 2002, 10-11. l.

6  Rákosi, M.: Válogatott beszédek és cikkek. Budapest, 1951, 267. 1.

7  Egyházügyi hangulatjelentések 195 1 , 1953. Szerk.: Szabó, Cs. Budapest, 2000, 33. I.

8  A Magyar Népköztársaság Alkotmánya, az 1949. évi XX. törvény és magyarázata, Jogtudományi Közlöny, Törvények és Rendeletek Tára. Szerk.: Kádár, M. dr., 1949, 89. 1., 54. (2) 9 Balogh, M., Szabó, Cs. i. m. 54. l.

10 Uo. 57. 1. 11 Uo. 5. 1. 12 Horváth, I.: Összefoglaló jelentés a koncepciós perek gyakorlatáról. Kézirat, 1989.

13 BFL. XXV. 48.00268/5., 74. 1.

14 PmL XXV.-2-b 6110/951., 180. l.

15 PmL XXV.-2-b 6110/951., 76. l.

16 PmL XXV-2-b 6110/951., 78. 1. 17 BFL xxv.48.00268/5., 47-48. 1.

18  TH V-82935. 149. 1.

19  PmL XXV-2-b 6110/951. 73. 1.

20  Interjú özv. Jandó Ferencnével.

21  Az itt közölt jelentés csak kivonatolás, az eredeti, személyes adatokkal és információkkal részletezett dokumentum a TH V. 82935/1. szám alatt olvasható.

22  Interjú Szántai Jánossal. Készítette Koltai Dániel és Tóth Tímea, 2002.

23  Interjú Kapás Józseffel. Készítette Koltai Dániel és Tóth Tímea, 2002.

24  Interjú Szántai Jánossal.

25  Interjú Kapás Józseffel.

26  A Szvitek-per vádirata, Kapás József tulajdona.

27  PmL. XXV-2-b 6110/951. 485. l.

28  PmL. XXV-2-b 6110/951. 485. 1.

29  A tárgyalás menetéről a részletes jegyzőkönyvet 33 PmL. XXV-2-b 6110/951„ 612. l.

      lásd: PmL. xxv-2-b 6110/951. 193-202. l.               34 PmL. XXV-2-b 6110/951., 644-645. 1.

30  Interjú Szántai Jánossal.       35 PmL. XXV-2-b 6110/951. 643. l.

31  PmL. XXV-2-b 6110/951. 297-298. l.    36 Interjú Szántai Jánossal. 32 Interjú özv. Jandó Ferencnével.     37 Uo.

Itt az idézet vége.

Forrás:



https://adtplus.arcanum.hu/hu/view/Valosag_2003/?query=Szvitek&pg=1103

Azért idézem a blogban a nehezen elérhető cikket, mert eredetileg az én eltűnt kutatásom volt, amelyet az eltűnt táskáimmal szakdolgozati és más anyagokkal még a PPKE BTK kollegiumában maradt cuccaimból vittek el, valamint a frissítéseit pedig a vonaton, Nyíregyházán az állomáson és a Pécsett az állomáson, amikor sok táskával utaztam, apukám halála előtt, valamint a levéltárban, amit odaadtam a levéltárosnak és nem kaptam vissza!

Bár a szerzők a forrásokat nem tüntetik fel megfelelően.. Azért kíváncsi vagyok dolgokra.. Főleg, hogy volt engedélyük a titkosított érintettségű családfák kutatásához, és ennyi embernek!

Itt a megjegyzésem vége...

Szándékosan benne hagyom a konvertálásnál érzékelt képeket és más informatikai programozási adatokat, amiket a cikk nem közölt le a szerzők és a programozó hozzá nem értése miatt, bizonyítékként!


Jó munkát a 9 szakmámban a kollegáknak, azt hiszem, adtam egy kis feladatot!

A szöveg hibákat tartalmaz, be volt kódolva... ez is egy bizonyíték... A többi meg más dolga... meg más lelkiismerete.